Bejelentés



Dr. Kovács Gyula [KGyul@] honlapja
Dixi et salvavi animam meam!

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.






Curriculum vitae – Önéletrajz egy kicsit másképpen

Eredetileg zenésznek készültem, pontosabban a szüleim annak szántak. Egy óvodai tehetségkutatás áldozata voltam, amelynek folyományaként nagy-kamasz koromig csak a gyakorláshegyekre, a hangversenyekre, a seregszemlékre a szolfézstanulásra, és az utazásokra emlékszem (persze, volt díjeső rendesen, de akkor az engem, mit sem érdekelt). Szerintem, nagyon nehéz gyermekkorom volt (Somló Tamás: Boogie a zongorán).

 

Darabideig bírtam a gyűrődést, aztán feladtam vagy inkább beleuntam. Szüleim továbbra is zenésznek álmodtak, így „robbantással” oldottam meg a konfliktust: megbuktattam magam angolból, magyarból és matematikából, így pótvizsgázásra sem volt lehetőségem. Osztályismétlésre utasítottak, amire apám kivett a Konzervatóriumból, mondván, hülyegyereket nem fog taníttatni (és milyen igaza volt: csak belegondolok az utóbbi évtizedek semmire nem való felsőoktatási intézményeiben szerzett konvertálhatatlan diplomákra, és napjainkban a szüleik nyakán élősködő, dologtalan, fél-debilis ifjúságára).

 

Tizenhat éves még alig-alig múltam (copyright Bródy János: Személyi igazolvány), amikor dolgozni kezdtem (ez így, persze, nem igaz, mert tizenkét éves koromtól rendre végigdolgoztam a nyarat). Az első főállású munkahelyem a zuglói Budapesti Porcelángyár volt (ma lakópark áll a helyén), ahol segédmunkásként, majd betanított munkásként foglalkoztattak.

 

Tizennyolc évesen otthagytam a gyárat és elszegődtem jó pénzért a Volán 21. számú Vállalathoz szállító-rakodómunkásnak, ahol 1979 márciusáig cipeltem a zsákokat, raktam a vagont és lapátoltam vagy kőhányó villával szórtam a zúzott követ (meg ami még jött). Ebben amúgy igen nagy gyakorlatom volt, mert még gyári munkás koromban, néhány haverrel, hétvégeken „feketén” pakoltunk ki vagonokat. Az ismerős kocsmákban egy-két sörért elkértük az „öregek” személyi igazolványát, és azzal igazoltuk nagykorúságunkat. A vagonkirakással a hetvenes években szép pénzt lehetett keresni, és a legtöbb helyen a munka elvégzése után készpénzben fizettek.

 

A nagy változás 1979 márciusában következett be az életemben: besoroztak a Határőrséghez. A sorkatona szolgálatot nem igazán fogadtam kitörő örömmel, de tudomásul vettem: férfi vagyok, akinek a haza védelme alkotmányos kötelessége (meg egyébként is) – én így szocializálódtam. Apám mesélte, a két világháború között (de korábban is), nem vették emberszámba azt a férfit, aki nem szolgálta le a katonaidejét: a legények kilökték a kocsmából, és módosabb gazda nem adta hozzá a lányát. Amikor a behívót kézbesítették, anyám azt mondta, hogyha nem állom meg a helyem, ne kerüljek a szeme elé. Akkor már a huszonkettedik évemet tapostam, és két esztendeje nős voltam. Később mesélték a barátok, ismerősök, hogy anyám úton-útfélen újságolta: „Katona fiam van! Határőr”

 

A soproni „gladiátorképző” remek iskola volt. Sok mindent megtanultam ott, egyebek mellett azt is, hogyha az érvényesülés egyik lehetséges módja a tanulás. A Határőrségtől egyenes út vezetett a „Céghez”, vagyis a rendőrséghez: 1980 májusát írtunk, első feleségem mindennapos várandós volt nagyobbik fiammal. Ezt követőn voltam – sorrendben – rendőr, tanácsi ügyintéző, adóellenőr, megint rendőr, minisztériumi vezető főtanácsos, rövid ideig szellemi szabadfoglalkozású jogász, majd tanár, végül főiskolai és egyetemi oktató (ez utóbbi hármat évekig párhuzamosan űztem/űzöm).

 

Ha nem volt pénzem (márpedig fiatalabb koromban ez gyakorta előfordult), főállásom mellett, hajnalonként a Bosnyák téri nagybani piacon trógeroltam a burgonyás- és hagymászsákokat, hétvégeken a Ceglédi úti, valamint az akkor még Dimitrov téri Füszértnél kocsikísérőként dolgoztam, éjszakánként pedig az újpalotai pékségben rakodtam. Az is előfordult, hogy bútorszállítókhoz álltam be "lógóba" (aki csinálta már, az tudja mit jelent), avagy építkezéseken culágerkedtem: kevertem a betont, a maltert és hordtam a téglát. Közben persze, ittam, mint a homok (ezt soha nem tagadtam): többen belepusztultak volna annak a felébe is, amennyit szeszes italból a hosszú évtizedek alatt magamba töltöttem.

 

Tíz esztendő alatt három feleség és egy élettárs maradt el mellőlem. A rövidebb-hosszabb ideig tartó kapcsolataimat már a húszas éveim végén sem tudtam számba venni. Jelenlegi házasságom ellenben már több mint harminc éve tart (egyszer nekem is összejöhet). Az első és a mostani házasságomból két fiam született: Gyula (38) és Gergő (25), lányunokám, Amina 13 esztendős.

 

Egy időben (a nyolcvanas években) aktív társadalmi munkát végeztem: alapítottam és vezettem ifjúsági klubbot, voltam a Hazafias Népfront (HNF) körzeti bizottságának elnökhelyettese, egyben ifjúsági felelőse, de tevékenykedtem társadalmi kereskedelmi ellenőrként és pártfogó felügyelőként is. Lelkesedésemet különböző elismerésekkel és kitüntetésekkel honorálták, például: Budapestért kitüntető jelvény (1984) és Érdemes társadalmi munkás (1985). Mostanság már nem végzek társadalmi munkát, hacsak az nem számít annak, hogy 2016 novemberéig kettő, majd azt követően egy szakmai lapot, mindenféle ellentételezés nélkül szerkesztettem/szerkesztek, és a szakcikkeimért járó tiszteletdíjról is rendre lemondok (aki hülye, haljon éhen – mondaná nagyapám). Politikailag intakt vagyok (ezt többen a szememre hányják), szakmailag próbálok kompetens lenni (vagy maradni) – sokaknak ez is szúrja a szemét: nem szeretik, ha más is szereti (ez pedig Hofi), vagy tudja, sőt jobban tudja, és azt meg végképp rühellik, ha másnak is van, ha meg több akad, azt meg pláne utálják...

 

A sporttevékenység sem maradt ki az életemből: fiatalabb koromban (hetvenes-nyolcvanas évek) cselgáncsoztam és a jiu-jitsu-t űztem, mellette úsztam (többszörös Balaton- és Öbölátúszó vagyok) és futottam, pedig senki nem kergetett (na, jó: a hetvenes évek első és második harmadában néha a rendőrök). A nyolcvanas évek közepétől eveztem, a kétezres évektől pedig kerékpároztam. Mára már csak a Nordic Walking, a teremkerékpározás, és nagy ritkán az úszás maradt meg.

 

„Szoftverhibás” agyamnak köszönhetően két egyetemi és két főiskolai diplomát tudhatok magaménak. Az egyéb – iskolarendszeren kívüli – kurzusok közül csak a jogi szakvizsgát említem. Ha a sors úgy rendelné (de nem rendelte úgy), lehetnék akár ügyvéd, jogtanácsos, ügyész vagy bíró (amúgy nálam ez a hierarchia). Igazából nem vágytam/vágyom ilyen posztokra, habár egy időben kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy nyomozási bíró leszek (esélyem annyi volt rá, mint mókusnak az erdőtűzben: oda csak kihalásos alapon lehetett bekerülni, akárcsak anno az ügyvédi irodákba).

 

Grafomániás vagyok: ha meglátok egy üres lapot, azonmód teleírom, a teleírt lapot pedig nyomban elolvasom (akkor is, ha más írta tele: „Adj tért az észnek, mindegy, kié” – ezt pedig Presser Pici énekelte). Eleddig tizenöt könyvet (szakkönyvet, főiskolai és egyetemi jegyzetet) írtam/szerkesztettem, valamint több mint száztíz tanulmányt és szakcikket publikáltam különböző szaklapokban. Az interneten megjelenő írásaim szinte felleltározhatatlanok (a blogbejegyzés-hegyeket nem sorolom ide), számos tankönyvet lektoráltam, és számtalan jogszabálykötetet szerkesztettem (ez utóbbiak zömét én adtam ki).

 

Említettem, hogy két szakmai-tudományos és kulturális lapnak voltam/vagyok a főszerkesztője: a Magyar Bűnüldözőt 2011 szeptemberétől, az Obsitos Detektívek Lapját pedig 2013 januárjától fő-szerkesztettem/szerkesztem. Tagja vagyok a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ), valamint a Tudományos Újságírók Klubjának (TÚK), a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesületének (MASZRE), végül a Magyar Jogászegyletnek (MJE). Ez utóbbi egyesület prominensei gyaníthatóan nem raknak ki az ablakba: nincs márkás öltönyöm (pl. Armani, Boss vagy Digel), halványrózsaszín ing meg végképp hiányzik a ruhatáramból (ez utóbbi állítólag nagyon trendi). Nem csillog több egyetemi/főiskolai gyűrű az az ujjamon (pedig csilloghatna, megszolgáltam értük), és nem hordok a nyakamban aranyláncon lógó paragrafusjel medált (egyébként semmilyen ékszert nem viselek, még karórát sem). Az én formaruhám a farmernadrág, a fekete póló és a kockás flaneling.

 

Jól láthatóan, nem vagyok egyszerű eset. Feltételezhetően már nem fogok (és nem is akarok) megváltozni. Sokszor polgárpukkasztó módon nyilvánulok meg, és alkalmasint nonkonformista attitűdjeim vannak. (Egyszer, még aktív időszakomban, csak azért növesztettem lófarkat, hogy „teszteljem” a parancsnokaimat.) Csak a tiszteletreméltót tisztelem: a beosztás, a cím, a kor, a nem, a rendfokozat, a vagyon stb., számomra nem érdem. Nálam kettő (de nem kettős) mérce van: a tudás, és az, hogy ki, mit tett. (Az „embert tette méri”, írja Baranyi Ferenc, valamelyik versében, de a címe nem ugrik be.)

 

Brancsbeli sem vagyok, sőt: nagyon nem vagyok az. Mindig is irritált a „mi kutyánk kölyke” szindróma. Eddigi életem során mást sem tapasztaltam, minthogy a gyengék és a tehetségtelenek (hadd ne mondjam, idióták) javára történő kiválasztás érvényesült, rokoni, baráti vagy „kéz kezet mos” alapon. Ez, sajnos, napjainkban sincsen másképpen.

 

Nem vagyok jó csapatjátékos. Pontosabban annak nem vagyok híve, amit csapatjáték örve alatt művelnek. Ha csak tehetem, egyedül dolgozom (jó Tunyogi Péter is megénekelte anno: „a nagyvad, egyedül jár”)… Rühellem az értekezleteknek nevezett szellemi maszturbációkat, a semmiről nem szóló agymenéseket, a közös gondolkodásoknak álcázott önigazoló együtt-lihegést. Mi van még? Ja, igen: az irigy, a kicsinyes, a lusta, az ostoba és a rosszindulatú emberekkel kifejezetten összeférhetetlen vagyok. Ez utóbbi mondatot színészkirály Latinovits Zoltántól plagizáltam, persze, némileg személyre szabtam.

 

Szóltam, hogy nem vagyok egyszerű eset!

 

Nagyon szeretek oktatni. Módfelett kedvelem a hallgatóimat, amit csak lehet, megteszek értük/nekik (persze, csak egy bizonyos határig). Ez a hallgatóbarát beállítódás anno egy-egy felsőoktatási intézményben a „vezetés” körében nem avatott osztatlan elismerést.

 

Imádok írni: szinte az egyetlen olyan tevékenység, mikor megszűnik számomra a külvilág. Nagyjából százötven évre való könyválmom van. Többször szembesítem magam azzal a makacs ténnyel, hogy nincs már ennyi időm, sőt, az eltelt esztendőkhöz képest már csak a töredék van hátra. Ez sokszor lehangol. Nem az elmúlás zavar (azzal már nagyon régen számot vetettem), hanem a befejezetlen dolgok. Az is kiborít, ha nem értem valaminek a működési mechanizmusát. Amennyiben pedig az a valami ráadásul még rosszul működik, az végképp kiakaszt…

 

Belátható, hogy nincs könnyű életem…

 

A "rendes" szakmai önéletrajzom a baloldal alján lévő linkre kattintva olvasható.

 

Budapest–Kőbánya, 2018. január 31.

 

Dr. Kovács Gyula








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!